Háborús gyerek voltam. Nem idegen számomra az égo repülógép látványa az osztrák kisváros fölött. Az sem, hogy szónyegbombázott vasútállomá-son kell imádkozni az életért. Szép kis fogadtatás a Föld nevú bolygón.

Történelmi élményem 1956. Hálás vagyok, hogy megélhettem. Tizen-három nap! Ilyen boldogságot, erót, mámort még soha nem éreztünk.

Ekkor tapasztaltam meg a szoli-daritást, a batársiasságot, talán a szeretetet, a humánumot, és egy pici reményt is. Hogy a legfejlettebb, ragadozó foemlos ritkán, de képes a Nemesre, a Jóra. Anglia, egy éves lon-doni nyelviskola. Nem akartam-e kint maradni? - kérdezték. Nem! Magyar emigráns nem lennék sehol. Szeretek térben, HATÄROK közt élni. Nem vonz a VÉGTELEN SEMMI! Nekem szükségem van saját házra, saját kerítésre, saját falura, saját városra, saját országra, saját HAZÄRA! Szom-szédságunkban háború van, lövik Ukrajnát. Magyarország az egyetlen a vilagon, aki - körben - saját magával határos. Bármelyik szomszédját lövik, minket lonek. Nem tudom a Teremtö milyen sorsot szánt ennek a népnek, de - úgy túnik - nem erre a világra valók vagyunk!