Az Eljátszott életekben mi volt a kiindulópont Hana és Mira karakterének megalkotásakor? Mindig tudtad, hogy egymáshoz kapcsolódva fognak létezni,vagy esetleg egyikőjük hamarabb jelent meg számodra?
Mindig tudtam, hogy két lánytestvérről szeretnék írni, de azt is, hogy nem szeretném ha ez klisés lenne. Nem akartam megalkotni a jó nővért jó munkahellyel és stabil kapcsolattal, szemben a vad, kreatív testvérrel, aki a lakbért sem tudja fizetni, és egy kapcsolat fenntartásához is túl megbízhatatlan. Szándékosan olyan karaktereket akartam megalkotni, akik sokkal összetettebbek ennél, így mindkét nővérnek vannak hibái és rétegei.
Részben Priya Parmar Vanessa and Her Sister c. könyve inspirált, ami Vanessa Bell és Virginia Woolf testvéri kapcsolatát dolgozza fel fiktíven, vagyis azt, hogy mennyire összetett volt a dinamikájuk, és mennyire szerették, vagy olykor gyűlölték is egymást. Ezt a teljes érzelemskálát szerettem volna megfogni, ami minden testvérkapcsolatban jelen van, a haragtól és gyűlölettől a szereteten át a megbocsátásig.
A köszönetnyílvánításban említed, hogy lenyűgöz a testvérek közti dinamika. Mi vonz ebben a kapcsolattípusban íróként? A saját testvéreid inspiráltak?
Nem a saját testvéreim inspiráltak, nincsenek lánytestvéreim, két bátyám van. Már gyerekkorom óta elbűvölnek a lánytestvér-történetek, mint a Kisasszonyokban Amy és Jo kapcsolata. Egy korábbi könyvem inkább az anya-lánya kapcsolatra fókuszált, de mindig tudtam, hogy szeretnék másfajta női dinamikát is feltárni, és az Eljátszott életek esetében teljesen természetes volt számomra, hogy a lánykapcsolatok felé nyúlok. Gyerekként mindig arról álmodoztam, bárcsak lenne egy nővérem – azt képzeltem, hogy így automatikusan van egy legjobb barátnőm is egyszemélyben, de persze ez ennél sokkal bonyolultabb. Talán ezt az álmot alakítottam történetté.
Az a legérdekesebb számomra a testvéri viszonyokban, hogy ugyanazoktól a szülőktől származunk, mégis mennyire különböző emberré válhatunk ezt a saját gyerekeimen is látom, és lenyűgözően izgalmas jelenség. Ugyanilyen érdekes, hogy két testvérnek mennyire eltérő emlékei lehetnek ugyanarról a családtörténetről – ez sokat elárul arról, milyen történeteket mesélünk magunknak a családon belül. Íróként mindig a kapcsolatok foglalkoztatnak, és a nővéri kapcsolatokban bőven van elmesélésre érdemes történet.
A párbeszédek gyönyörűen árnyaltak – használtál valódi beszélgetéseket, dinamikákat mintának?
Köszönöm, ez nagyon sokat jelent! A párbeszédek írása az egyik kedvenc részem az írás folyamatában, és rengeteget dolgozom azon, hogy elkapjam a természetes ritmust és dallamot. A történet teljesen fiktív, tehát egyik párbeszéd sem valódi; nem szoktam leírni, amit hallok, de nagyon figyelek arra, hogyan beszélnek az emberek, mert szerintem ez rengeteget elárul róluk. Például az emberek állandóan bocsánatot kérnek beszéd közben – szerintem ez is sokat mond. Nagyon érdekes számomra az is, hogy milyen gyakran ismétlünk meg egy beszélgetést, amit csak egy nappal korábban folytattunk.
Íróként sokat tanulmányozom a párbeszédeket, filmforgatókönyveket is átnézek, mert amikor olyan dialógust hallok, ami valódinak tűnik, tudni akarom, mitől működik. Azt is felismerem, amikor egy párbeszéd nem működik, ha túl hosszú, túl formális, és azt gondolom: az emberek nem így beszélnek. Tudom, hogy nem szeretnék így írni. Ezért is dolgozom sokat azon, hogy visszaadjam, mennyire természetes, hogy az emberek félbeszakítják egymást, rábeszélnek a másik szavára, befejezik egymás mondatait. Ezért van, hogy a párbeszéd sokszor töredezett a könyv lapjain. Különösen az étkezések körüli jeleneteknél érzem úgy, mintha forgatókönyvet olvasnék. Imádom ezt a gyors, pattogó ritmust.
Szerinted a testvérek közötti érzelmi konfliktusokat egészségesebb módon is lehetne kezelni? Vagy ezek az ellentétek elkerülhetetlenek?
Szerintem ezek az ellentétek elkerülhetetlenek voltak, mert ők ilyen emberek. Ha egészségesebben kezelték volna a kapcsolatukat, akkor nem lennének Hana és Mira, és ez a történet sem létezne – valami egészen más született volna.
Szerinted ki viseli a nagyobb felelősséget a kapcsolatuk megromlásáért: Hana vagy Mira? Egyenlő mértékben „hibásak”?
Szerintem a „hiba” szó túl durva. Közel érzem magam mindkettőjükhöz, és azt akartam megmutatni, hogy mindkettejüknek megvannak a saját démonaik és sötét oldalaik. Könnyű leginkább Mirával együtt érezni, de Hana is sok mindenen ment keresztül, és végső soron ő teszi a legtöbb erőfeszítést, még ha ez nem is mindig látszik. Szerintem nem hibáról van szó, hanem arról, hogy egyikük sem képes kimondani, mit jelent neki a másik; ez az a szomorúság, ami íróként folyton visszahúz a családi drámákhoz és történetekhez.
Melyik karakter áll hozzád közelebb? Hanával vagy Mirával ülnél le inkább kávézni?
Olyan sokáig éltek a fejemben Hana és Mira, annyit gondolkodtam rajtuk, hogy lehetetlen megmondani, melyikük áll közelebb hozzám – de igen, Mirával biztosan el tudnék beszélgetni az írásról! Ugyanakkor érdekesnek találom, hogy az olvasók természetes módon Mirával azonosulnak, miközben Hana legalább annyit szenvedett, sőt, talán még többet is a házasságában és a gyermekvállalás nehézségeiben.
Ugyanúgy közel érzem magam mindkettőjükhöz, de talán egy kicsit jobban megérint Hana. Ő nem olyan hideg és érzéketlen, mint ahogy sokan gondolják – ha az is, az azért van, mert meg kellett tanulnia így élni. Ez az ő védekezési mechanizmusa. Szeretném hinni, hogy ha leülnénk kávézni, tudná, hogy velem önmaga lehet, nem kell megjátszania a tökéletességet.
Az anya öröksége végig erősen jelen van. Szerinted a szülői minták mennyire határozzák meg egy nő pályaválasztását, főként a művészetek terén?
Azért vannak példaképeink, hogy lássuk, mivé válhatunk, nem igaz? Mira számára, aki drámaíró, ez az út még ha néha lehetetlennek is tűnik, mégis lehetséges, mert látta, hogy az anyja is küzdött a művészetéért, és szerette azt. Hana viszont pont az ellenkező irányba indult, ő a stabilitást és az anyagi biztonságot kereste, mert látta, milyen nehéz az élet ezek nélkül.
Tehát igen, az anya döntései befolyásolták őket, de abban az értelemben, hogy teljesen különböző utakat választottak. Nem mondanám, hogy ez általános igazság, inkább az a fontos, hogy legyenek olyan példaképek, akiket követni lehet. Én például nem nagyon láttam magamhoz hasonló hátterű írót, aki előttem járt volna ezen az úton, de remélem, hogy mostanra ez változik.
Szerinted mi a legnagyobb különbség a színdarabok és a regények között? Van, amit csak a színház tud kifejezni – és fordítva?
Imádok színházba járni és regényt olvasni is, de számomra ezek teljesen eltérő élmények. Nem feltétlenül arról van szó, hogy csak az egyik tud kifejezni valamit, hanem inkább arról, hogy másként éljük át őket. Egy színdarab az adott pillanatban lehet nagyon erőteljes és zsigeri élmény; van valami gyönyörű és varázslatos abban, hogy egy előadás minden alkalommal újjá tud születni és változni képes, és van ebben valami megfoghatatlan energia.
Ugyanakkor azt is szeretem, hogy egy könyvhöz bármikor visszatérhetek, újraolvashatom, és mindig ott lesz nekem, és hogy minden olvasás során valami új szólít meg, amit korábban talán nem vettem észre.
Hana gyakran nem a kommunikáció hiányától szenved, hanem attól, hogy képtelen valóban kapcsolódni, kifejezni önmagát. Miért vonzott ez a téma?
A kifejezés képtelensége számomra természetes írói vonzalom – ez egy visszatérő téma minden könyvemben, különösen a Things We Do Not Tell The People We Love című novelláskötetemben. Van valami hihetetlenül erőteljes abban, amit nem mondunk ki – és rengeteg szomorúság is. Íróként újra és újra visszatérek ehhez, mert tele van félreértésekkel és drámával – ami egyszerűen jó alapanyag a történetekhez.
Hana terhességi küzdelme központi szerepet kap az Eljátszott életekben, és bár kellő érzékenységgel van kezelve, nyilvánvalóan feszültséget okoz közte és Samir között – sok olvasó számára ez ismerős lehet. Miért választottad ezt központi témának? Szerinted van „jobb” módja annak, ahogyan egy pár ilyen nehézséggel megküzdhet, vagy ez elkerülhetetlenül rombolja a kapcsolatot?
Nem vagyok az a fajta író, aki nagyon részletesen megtervezi előre a történetet – inkább csak lazán tervezek –, így Hana és Samir történetszála szinte magától alakult ki írás közben. Meglepett, amikor ez a fordulat megtörtént, nem gondoltam, hogy ilyen központi kérdéssé válik, amíg nem láttam, mennyire mélyen érinti Hanát. Nem gondolom, hogy van „jobb” vagy helyes módja annak, ahogyan egy pár megbirkózik ezekkel – a történet úgy alakult, ahogy kellett Hana és Samir számára.
Nem akartam általános érvényű kijelentést tenni a meddőségi küzdelmeket átélő párokról. Ami számomra mindig központi írói kérdés: képesek vagyunk-e kimondani, amit érzünk? Ha nem tudunk őszintén kommunikálni, ha titkolunk részeket magunkból a kapcsolatban – akkor igen, valószínűleg elkerülhetetlenül romboló lehet.
